Hullan Bea - Festményeim

Magamról csak annyit, hogy festek, a többit mások írták rólam:

“Bea a végletek festője. Először is végletes lelkiállapotban, végletes érzelmi állapotban fest. A szélső határait keresi, sohasem középszerű. Nem a „divatos témák, kikötői fizetett arcképek” festője. Sőt: tévedés lenne azt mondani, hogy ő bárminek is a festője lenne. Nem. Beát biztosan máshogy kell megközelíteni: Bea a Hullan Beán „átszűrt” világ festője. Ez így túl bonyolult? Vagy túl egyszerű? Nem tudom. De egyet biztosan tudok: Bea a meghatározhatatlan, a skatulyákba nem zárható, az ösztönös és egyedülálló festők modernkori (jelenkori) méltó és őszinte képviselője. Mert mit csinál Bea? Fest. Egyszerűen csak fest. S, hogy mit fest? Ami csak az eszébe jut. Tájat, felhőt és utat, táncot és zenét, a nőiség megfoghatatlan mélységeit. Talán szerelmet. Tanulatlan, zabolázatlan és zabolázhatatlan, „egyszerű” festőnő. Mert festőnő – mára biztosan. Keretek közé foglalja a bekeretezhetetlen balatoni tájat, újra rajzolja Párizs unalomig ismert képét, fittyet hány Degas táncosnőire – frissebbeket rajzol. Nem tagja sem iskolának, sem irányzatnak – csak fest. Technikailag tud mindent – ösztönösen. Talán megálmodta, talán tudta mindig. Mint mondtam: nem a tudatosság, sokkal inkább a végletek festője. Ebben viszont tudatos: akkor emeli felé az ecsetet, ha lelke mélységeibe enged bepillantást, vagy akkor, ha számunkra (közvetítő nélkül) elérhetetlen magasságokból hoz üzenetet. Bea a jelenszázad festője. Előtte volt minden. Letagadhatatlan. Vele lesz több minden – a képeit látva nehezen letagadható. Túlzás nélkül állítható: megfesti magát, és magán keresztül átszűrve ezt a bonyolult, nehezen – egyre nehezebben – érthető, túlbonyolított és túldimenzionált világot. Mondhatnánkrá, hogy „vissza a gyökerekhez”? Semmiképp. Ő nem visszanyúl valamihez, valakihez, hanem újonnan ver, újonnan vert gyökeret – ebben a gyökértelen világban.”

/Labline magazin/

Kapcsolatfelvétel